Világjegy

„Ciprus. A pihenés többszáz módja.” – áll az itthoni plakátokon, és talán a „Ciprus” feliratú kincseskamra ajtaján is.

De mi lehet még odabent? Neked mi jut eszedbe róla? Homokos tengerpart? Napsütés egész évben? Így van, ezt megtalálod. A szépség és szerelem szigete? Bizony jól teszed, ha szerelmeddel mész, mert különben ő ejti rabul a szívedet.

De ha nem csak pihenésre vágysz, akkor is élvezni fogod, mert három kontinens határán élmények és kalandok tarkabarka kavalkádja vár.

Ciprus a harmonikus kontrasztok szigete. Múlt és jelen, tengerpart és hegyek, észak és dél, idősek és fiatalok, görögök és törökök, ortodoxok és mohamedánok. És ami összetartja őket, a szépség iránti áhítat és a mosolygós vendégszeretet.

A kamraajtó kitárva. Ha nyitott vagy és alázatos, lépj be!

Térdig omlott falak közt bóklászol a pafoszi régészeti parkban. Távolról úgy tűnik, nincs is itt semmi más. De ha közelebb jössz, 2000 évvel ezelőtt épült paloták hihetetlenül épen megmaradt, többezer négyzetméteres, színes mozaikpadlói kápráztatnak el. Krisztus előtt a negyedik században Ciprus a Ptolemaioszi Királysághoz tartozott, majd római kézre került. Ebből a korból maradtak ránk Dionüszosz és Thészeusz palotáinak mozaikjai. A motívumok gazdagsága lenyűgöz: meander-vonalak, Dávid csillag, élet virága, geometriai és kacskaringós formák, emberalakok és mitológiai lények, hétköznapi életképek és teremtéstörténetek. Kicsit sajnálod, hogy nem vagy régész, történész vagy szimbológus.

Lent a tengerparton vakítóan fényes világítótorony kémleli a kéklő óceánt és a sárga virágtengert.

A világörökség részét képező pafoszi királysírok valójában hivatalnokok sírjai a hellenisztikus és a római korból. Földbe vájt, dór oszlopos udvarokból nyílnak a kamrák. Az akkoriban uralkodó egyiptomi szemlélet szerint a holtak házának hasonlítaniuk kell az élők palotáira.

 

 Az Akamasz-félsziget páratlan szépségű táj. És jókor jöttél, mert ősszel és tavasszal gurítják le a hegyekben lakó istenek tarka virágszőnyegüket egész a tengerig. Márciusban mindent elborít a sárga virág, ameddig a szem ellát. Csokrot egyetlen kézmozdulattal lehetne szedni belőle. De nem szedsz, mert épp ott a legszebb. A szigeten egyébként 45 orchidea- valamint további 1800 növényfaj virul. Közülük százharmincat a világon sehol máshol nem láthatsz. A sokszínűség annak köszönhető, hogy míg a jégkorszakban Európa nagy részét jég borította, itt a növényvilág zavartalanul fejlődhetett.

 

A félsziget nyugati oldalán érdemes kicsit kocsikáznod. Az út mindkét oldalán narancs-, és mandarinligetek csábítanak bűnbeesős kóstolásra, de nem hagyod magad. Bár, ki tudja? De vigyázz, mert ha itt megkóstolod, az otthoni, importált már sosem lesz az igazi!

 

Parányi halászfalu vár a naplementés oldalon: Agios Georgios. A szigeten egyébként nem ez az egyetlen, mert az ilyen népszerű szentekről több falut is elneveztek. A parti fagyiárus üvegtigrist idéző szolgáltatási hitvallással tengeti napjait.

A kristálytiszta vizű kikötőben hatalmas, csíkos batyukban pihennek a hálók az álmosan ringatózó hajók fedélzetén. A halászok a lyukakat „stoppolják”, és pöfékelnek. Ilyen halászbárkát még nem láttál: orrukra magasan felszerelt acélkerék segíti a hatalmas hálók behúzását. A napi fogás frissen kerül a környékbeli vendéglők asztalára.

Míg fél órát vitorlázol észak felé a virágtengeren, figyelheted a vándormadarak vonulását. Például füstifecskéink is – útban Afrikából hazai tájak felé – Cipruson pihennek. A szigeten él tizenkét emlős-, húsz hüllő-, hatvannyolc madár- és szinte megszámlálhatatlan lepkefaj.

A Lara-öbölben teknősök költőhelyén jársz, kicsinyeik iparkodnak homokfészküktől a tengerig. (kép- idegenforgalmi hivatal?)

A Nap a tengerbe csobban, izzó színei szétfolynak az égen, parazsát hűs hullámok hozzák lábad elé. Ideje szállást keresned. Kathikas az Akamas-fennsík egyik leghangulatosabb falucskája. A templom mellett, a fogadóban egy miskolci lány a csapos. Tanácsára összesen 40 fontért (kb. 17000 Ft) két éjszakára kibérelheted azt a szállást, amiről csak a másnapi verőfényben tudod meg, hogy álmaid mediterrán házikója. Reggeli az udvari lugasban, illatos rózsák és egy pitharia között. Ezt a hatalmas, többszáz literes agyagkorsót régen víz, olaj és bor tárolására használták, de ma már csak virágtartó.

 

A vulkáni Troodosz-hegységben Aleppo-fenyők erdején át vezet szerpentines utad.

Omodos falucska a hegyi falvak „skanzenje”. Kormányzati segítséggel hozták rendbe a turisták csalogatására. A főtéren sok taverna nyílt, de főszezonon kívül leginkább csak fázós kis öregek ülnek le az asztalokhoz pihenni, beszélgetni. A kolostor nyugodt udvarán nénike horgol.

 

Észak felé egy hajtűkanyarban váratlanul bajszos bácsika bukkan fel szamárháton, mögötte csacsija kocog. Mosolyog, hagyja, hogy lefényképezd, majd továbbzötyög. Még a hegyek közt is szélesek az utak, és jó minőségűek. De ahogy beérsz egy faluba, az úttest azonnal felére keskenyedik, faltól-falig. Járda nincs. Nincs nagy forgalom, de most jön egy autó. Hogy ki tudjátok kerülni egymást, visszatolatsz az előző kereszteződésig, mégiscsak te vagy a „betolakodó”. Ez jobbkormányos autóval ilyen szűk utcában nem is olyan könnyű mutatvány. A főtéri étkezde teraszán, egy lassabb élet medrében pap és földműves triktrakozik.

A szemközti, üres mulató előtt tűnődő bácsi tekintete az eltűnt idő nyomába ered. Talán érzi, egyre erősebben fújnak azok az “új szelek”.

 

 

 

 

A Troodos ezen távoli, védett völgyei valaha menedéket nyújtottak a vallási közösségeknek. A Lusignan-dinasztia 12. századi hódításai elől ide menekültek az ortodoxok, kolostorokat és templomokat építettek, jelentősen hozzájárulva ezzel a vallás fennmaradásához.

Pedoulasban bóklászva Unesco táblás kőépületre bukkansz. Kívülről olyan, mint egy pajta. A meredek tető a sok hó miatt földig ér. A felirat szerint ez Mihály Arkangyal temploma. Egyike annak a tíz templomnak, melyet a Világörökség részének nyilvánítottak. Parányi ajtaja zárva. A szomszéd néni elárulja, hogy a kulcs Stella néninél van. Ő a falu végén lakik, a veteményes kertből botorkál elő, köténykéje zsebében lapul a világörökségi templomkulcs. Boldogan visszakísér és kinyitja a templomot.

A kicsi, freskódíszes templomban tetőtől padlóig újszövetségi jelenetek elevenednek meg, de olyan élénk színekkel, mintha nem is ötszáz éve festették volna. A beszédes, gyönyörűen kidolgozott, ámulatba ejtő falfestmények régen az írástudatlan parasztoknak mutatták be az evangéliumot.

 

Pedoulas falucska meredek hegyoldalra épült. A 10 fontért kivehető kényelmes, nyitott, erkélyes „lakosztályodból” a falu összes házát, minden lugasát látod. A templom kupolája úszik a reggeli ködös verőfényben és a sarlósfecskék örömteli sivításában.

 

A Kykkos-kolostor egy magányos hegycsúcs oldalában szendereg távol a világ zajától. Ciprus leggazdagabb és leghíresebb vallási intézménye. Voltak időszakok, amikor egyházi és gazdasági befolyása a Vatikánéval vetekedett. Tengeri flottája a Földközi-tenger keleti kereskedelmét ellenőrzése alatt tartotta.

A templomban pompa, áhítat, tisztaság és tömény tömjénszag fogad. Az ikonosztáz vastagon aranyozott, elképesztően díszes. Üvegtáblák mögül szentek néznek vissza a halhatatlanságból. A hívők végigcsókolják az ikonokat, és gyertyát gyújtanak annak, akitől segítséget várnak.

A kétszintes kolostor nyitott körfolyosóján körbesétálsz. A falakon bibliai jelenetek elevenednek meg a hatalmas, színes mozaikokon.

Az emeleten a Bizánci Múzeum pazar, lélegzetelállítóan gazdag gyűjteménye fogad. A kincsek értéke felbecsülhetetlen. Korai keresztény, bizánci egyházi ereklyék, gyertyatartók, dísztárgyak, ékszerek, tömjénezők, ruhák, palástok, kéziratok, kódexek, oklevelek, ikonok, faragványok. Legkülönlegesebb egy arasznyi fakereszt, melybe az újszövetség többtucat jelenetét faragták bele legfeljebb gyufásdoboznyi méretben.

Innen az Olymposz-hegy látszólag „kőhajításnyira” van délkelet felé, mégis sok vadvirággal szegett kanyar vár még rád addig. A csaknem kétezer méteres csúcson brit radarállomás trónol.

Kicsit lejjebb bakancsba bújsz, nekivágsz az ösvénynek és elnyel a csodálatos, madárfüttyös fenyves. Itt a hegyen még hó van. Bár olvad, még lehetne síelni. Ha a síelést és az úszást valamiféle duatlonban űznéd, itt megteheted, mert síbakancsodtól szorongatott lábfejed pár órával később már a tengerben áztathatod.

Kár lenne sietn i, mert a hegység déli lejtőin, napsütötte tájakon kacskaringózva a Commandaria vidékére érsz. Be is térsz egy családi szőlészetbe, ahol a büszke gazda nagy szakértelemmel, és kitűnő angol tudással magyarázza, hogy modern borászatában hogyan őrzik őseik hagyományait. Lelkesen, szakszerűen és barátságosan kóstoltatja öt-hat fajta borát. Kedvenced a Vamvakada: száraz, testes, vörös. A sort a Commandaria zárja, édes íze Tokaji aszúnkéra emlékeztet. Jól esik, hogy ezt ő is tudja. Elmeséli, hogy 1200 méteres magasságban termő, utánérlelt szőlőszemekből készítik. Az egyik legfontosabb exportcikk. A törkölyből pedig a zivania nevű párlat lesz, mely majdnem felér a hazai pálinkánkkal.

A borok zamatától megrészegülten térsz be egy birtokra , ahol családi vállalkozásban rózsatermesztés folyik. A májusi rózsaszüretkor a szirmokat forró vizes üstbe teszik, és a gőzt rózsaesszenciává desztillálják. A műhelyben tömény rózsaillat terjeng. Bőrödre rózsavizet, rózsa illatú olajat, tisztító tonikot, krémet kenhetsz, szaglászhatsz rózsás gyertyát, potpurrit és szappant, és ha még ez sem elég, kóstolhatsz rózsaízű gyümölcssajtot, amit akár egy kis rózsalikőrrel vagy rózsás Cabernet Sauvignonnal is leöblíthetsz.

 

Késő este érsz Fikardouba, a legkisebb faluba, amiben valaha jártál. A Troodos-hegység keleti oldalán nyugvó falucska három lelket számlál. A helység egyike annak a háromnak, amik még őrzik az oszmán építészet jellegzetességeit: az aprólékosan faragott faerkélyt illetve a falakat és utcákat kövező agyagtéglát.

A kápolna mellett – amibe szeretnél bejutni – egy villanykörte imbolyog az utca felett jelezvén, ez a falu legfontosabb pontja. A falu mindhárom lakosa nagyon büszke rá, hogy van egy gyönyörű, 12. századi templomuk.

Robogón fiatal férfi érkezik. „Segíthetek?” – kérdi barátságosan. Meghív egy kávéra otthonába. Még hosszú éjszakai, hegyi autózás vár rád, ezért elfogadod a meghívást. Határozott léptekkel megindul a sötét, szűk sikátorban, és közben elmeséli, hogy a három ciprusin kívül még ő is ebben a faluban lakik fivérével. Pakisztáni vendégmunkások és mindketten szobafestők. Felkísér az oszmán faerkélyre, aztán be a konyhába. Két szót szól a házinéninek, akinek felderül az arca, hogy vendégei vannak. Míg fő a kávé, a néni az ikonokkal körbeaggatott, szűkös szobába tessékel, és boldogan mutogatja a családi fotókat. Angolul nem tud, ami egyébként elég ritka a szigeten, a pakisztániak viszont örömmel tolmácsolnak. Te pedig görögül nem beszélsz, de azt a néhány „Efhariszto”-t, amit megszeppenve mégis kimondasz, bóknak és kedves gesztusnak tekintik. Családi történetek közben elmajszoljátok a kulurrit (szezámmagos sós aprósütemény) és sandhiukát (fügés, magvas, tömör gyümölcssajt). Bár Ciprus egészében véve nyugati országnak tűnik, a mindennapi életet átszövik a keleti, múltban gyökerező hagyományok. A fényképek is arról mesélnek, hogy az esküvő igen nagy ünnep, sokszor napokig tart a mulatság, és az egész falu vigad. Közben kész a kávé. Zaccos, de nagyon jól esik. Marasztalnának reggelig. Az indulásról egyébként is le akarnak beszélni, mert épp kedd van. Ez balszerencsés nap, mert az oszmánok kedden győzték le a Bizánci Birodalmat. Sokan nem hajlandóak kedden házasságot vagy fontos megállapodást kötni. Végül mégiscsak felkerekedsz.

A főváros, a görög Lefkoszia török megfelelője Lefkosa, az angol neve pedig Nikosia. Már a települések neve is sejteti a sziget megosztottságát. Cipruson a helységnevek írása kényes téma, mert a nevek politikai, kulturális és nyelvészeti szempontokkal terheltek. Nem megfelelő használattal meg is lehet bántani a helyieket.

A város közepén álló óváros egy soklábú teknősre emlékeztet, mivel körülveszi a velenceiek által a 15. században a török támadások kivédésére épített, magas, impozáns erődfal.

 

A fővárosban a Ciprusi Köztársaság és Észak-Ciprus között egyetlen ponton lehetséges az átjárás, a „teknős” nyugati lábánál. A sárga virágokkal szegett úttesten félrefordított, szögesdrótos barikádok. A híradók keleti tudósításaiból ismerős fehér ENSZ-terepjárók gurigáznak fel-alá, bennük kék sisakok és sipkák kicsit meguntan félrecsúszva. A Zöld vonalon jársz. Egy bódéhoz érsz. A leírásokból világossá válik, hogy milyen szerencsés vagy, hogy délről tartasz északra, mert így külföldiként csak annyi a dolgod, hogy kitölts egy kis űrlapot, és hogy még ma délután visszajöjj a déli részre. Ha északról érkeznél, semmilyen körülmények közt nem léphetnél a Ciprusi Köztársaság területére. Pontosabban csak úgy, ha tennél egy röpke kitérőt: elmennél Törökországba, majd Görögországba, és onnan érkeznél.

 

Észak-Nicosia (törökül tehát Lefkosa) hangulata Törökországot idézi. Az észak és dél közötti kontrasztot itt tapasztalhatod a leginkább. Odaát jól öltözött emberek vásárolgatnak a csillogó, világmárkás üzletekben – jövőre már Euróért –, és uniós normák uralkodnak, itt északon ázsiai kavalkád vár: bódék, piacok, ósdi járgányok, szakadatlan dudaszó. Melletted mosolygós férfi biciklizik el rozoga gyümölcsös-standját húzva maga után.

Pár utcával beljebb sétálsz. Az utca szintjénél 2-3 méterrel lejjebb épített, világhírű, oszmánkori épület tűnik fel. A kapu felett kézzel festett tábla: Büyük Hamam, vagyis Nagy Fürdő. A bejáratnál egy bajszos férfi invitál fürdőzésre. Kissé talán túlzottan is udvarias, de ez az Oszmán Birodalomban egykor kötelező alázatosság maradványa. A fogadóhelyiségbe lépsz a díszes, boltíves kapun át. Az oszmánok előtt ez volt a Szent György templom bejárata. Középen kék-fehér csempékkel kirakott, „kiszáradt” kút, körben öltözőfülkék, pállott törölközők, koszos papucsok. Belépsz a fürdőbe. Az ajtót mennydörgésszerű robajjal zárja mögötted egy félmázsás súly, kötele már foszlik a nedvességtől. A sűrű pára azonnal elnyeli az utolsó zajt is. A hangok a falakra ragadnak. A párás levegő arcodhoz tapad. Évszázadok nyűgét és megkönnyebbült sóhaját hallod, és visszacsöppensz egy olyan világba, amiről nem is tudtad, hogy még létezik. A kicsi, kupolás mennyezeten csak néhány lyukon át csorog be némi távoli fény, és permetté válik. Levegőt nehezen veszel, mégis valami felszabadul benned. Egyszerre nyomasztó és lélekemelő. Egy oldalsó kamrában hűs, rozoga, rozsdás masszázspad nyújtózik, hátán vendége. Mindenütt csönd. Csak a halk csobogás hallatszik. E nélkül talán azt hinnéd, megállt az idő. A hamamot nők és turisták is látogathatnák. De nem teszik.

 

A Büyük Han (Nagy Fogadó) egyike azon kevés karavánszerájoknak, melyek a középkorból maradtak ránk. A több mint ezer négyzetméteres belső udvaron egykor a fogadóban megpihenő kereskedők üzleteltek, és élénk társadalmi életet folytattak. A hatvanhét szobás Han ma már műemlék, a szobákban üzletek tucatjai nyíltak. Az egyikben kedves házaspár árulja milliónyi apró kagylóból készített dísztárgyát. Az egyiken kagylók formázzák Ciprus szigetét Törökország alakú falapon. Ismerve a sziget megosztottságát és Észak-Ciprus szinte nem létező diplomáciai státuszát, ez felettébb érdekes. Mint ahogy az is elgondolkodtató, hogy délen a Ciprusi Köztársaság zászlajában is az egész sziget kontúrja szerepel. Hiába, a szigetet mindenki magáénak érzi. Az emeleten sipkás, köntösös ember „dagadozó pofával pikogtatja a kalanétját” (Gárdonyi Géza: Egri csillagok). Megelevenedik a zsibvásár.

Észak felé látod, ahogy két minaret bökdösi a felhőket. Köztük magasan, katonás rendben kifeszítve a török és a ciprusi török zászló. A Selimiye-mecset, vagy eredeti nevén Szt. Sophia Katedrális egy „gótikus mecset”. Nem is gondolnád, hogy a 13. század elején kezdték építeni francia gótikus stílusban, IX. Lajos – útban a Szentföldre – felajánlotta segítségét, de így is csak 1326-ban szentelték fel. Az oszmánok a templomot teljesen megfosztották díszeitől, a falakat fehérre meszelték, tornyait lerombolták, helyükre minareteket építettek, de a falakat meghagyták. Oltárt ne keress, inkább állj arccal Mekka felé! Előtted, az egyik oldalhajó végében rátalálsz a mihrabra. Fejed felett gótikus ívek és ablakok, csupasz talpad alatt vastag, „mekkacsíkos” padlószőnyeg. Multikulturális építészeti ínyencfalat.

 

Miután a templom előtt megcsodálod a díszes lábmosót, mely minden mecset nélkülözhetetlen kiegészítője, irány a szomszédos piac.

A halumis pultnál kóstolgatni kezded az isteni, sós pácba áztatott, helyi sajtot. Csak a szomszéd tízféle olívabogyója és különféle csemegéi, magvai tudnak továbbcsábítani. Kedvenced lehet a sós, fűszeres burokba bújtatott mogyoró, és a pisztácia, ami egész más, mint az otthoni, csomagolt. A szomszédos kirakat polcai roskadoznak a halvától, az illatos, zselés édességektől. Odébb az öltönyöket, kelméket, kasmír kendőket áruló néni nem enged az árból. Ez itt valahogy mégsem olyan, mint Törökország! A selyemsálak tőszomszédságában félbevágott állatok lógnak ínuknál kampózva. Vagy mégis olyasmi?

Lassan öt óra. Ideje visszaindulnod a déli oldalra, mert később nem engednek át. A békefenntartó övezetben elhagyott, rommá lőtt kúriák és lakóházak szegélyezik azt a keskeny, szögesdróttal kijelölt folyosót, amin közlekedni lehet.

Az óváros déli, görög oldalán a Pafoszi-kapu nyeli az est forgalmát. Itt tavernák tucatjai helyi ételekkel, zenével, szeretettel várják vendégeiket. Modern üvegpaloták és régi polgári házak közt lüktet az est. De elég néhány száz métert észak felé sétálnod, és egyre kihaltabb utcákat találsz. Még egy-két sarok, és kék-fehér csíkos őrbódé állja utadat. Mellette kerítés, tetején a magasban áthatolhatatlan szögesdrót kémlel. Benne katona gubbaszt. Mintha egy koncentrációs tábor lenne odaát. Megpillantod a Selimiye mecsetet, meghallod a magnetofonos müezzint, és rájössz, hogy egy órával korábban odaát sétáltál. Hamar szembesülsz a ténnyel: minden észak felé néző utca végén őrbódé ácsorog. Mögöttük húzódik a Zöld vonal. Itt talán mindössze száz méter széles. Lehangolóan sivár látvány. Sötét utcák, lehúzott rolók, rácsok. Mint egy szellemváros. Minden kihalt és szürke és romos és halott. A Vonaltól kőhajításnyira egy sikátorban épp a megosztottságról és kulturális kapcsokról szóló képzőművészeti, kortárs kiállítás megnyitóján találod magad. A bejáratnál szóba elegyedsz egy helyi férfival. Elmeséli, hogy több mint harminc éve ember nem tette be a lábát az ütközőzónába, ami lehet, hogy jobb is, mert állítólag alá van aknázva. Az őrbódék már gyerekkorában is álltak, és ma már az akkori katonáknak talán a fiai strázsálnak. A férfi unokatestvérei a Vonal túloldalán rekedtek. Cipruson mindenki azt mondja, hogy ő elsősorban ciprusi és csak másodsorban görög, illetve török.

Éhséged legyőzi tűnődő kedved, és megindulsz a Famagustai-kapu irányába, mert ide járnak a helyiek vacsorázni. Szinte utadat állja III. Makariosz érsek masszív, fekete szobra. Magasabb, mint maga az Érseki Palota. Nem is csoda, ő volt a Ciprusi Köztársaság függetlenségi harcának egyik legfőbb letéteményese, pap és politikus.

Betévedsz egy zsúfolt tavernába, ahol épp egy középiskolás társaság vacsorázik, és a környékbeli, lefkosziai törzsvendégek. Turista egy szál se. Akkora a zsivaj, hogy egymás szavát alig értitek. A bejáratnál megszólítasz egy szakállas, egyszerű öltözetű, jámbor cipriótát, aki talán csak épp véletlenül jár arra. Megkérdezed, hogy lehet-e itt olcsó mezét kapni. Hát hol, ha nem itt! Percek alatt kiderül, hogy ő a tulajdonos. Büszkén és kedvesen meséli, hogy nagyon nem kedveli a turistákat. Bár nem tartod magad annak, mégis ezután kissé váratlanul ér, mikor nyájasan betessékel az étterembe, az egyetlen szabad asztalhoz kísér, és cinkos mosollyal közli: a vendége vagy. Sok-sok fogást szolgálnak fel kicsi tányérokban, tálkákban, mindenből csak keveset. Hideg, aztán meleg előétel, tzatziki, grillezett gomba, pita, humusz és tahini (mártogatnivaló csicseriborsókrém), juhtúró, sült padlizsán, főtt bab fűszeres szószban, vegyes saláta és ötféle sajt. A szomszéd asztalnál mindezt sokféle hússal illetve hallal kiegészítve eszik. Ez a meze, a nemzeti eledel. Hozzá vörösbor jár, a legjobbak közül. Az asztal megtelik tálakkal, remek és változatos ételekkel. Csiklandós az ínyed és közben szívod magadba a péntek esti, helyi hangulatot.

 

A másnapot Agia Napában töltöd, mert itt a legfinomabb a homok a parton. A strand gyönyörű, a tenger kristálytiszta, és hemzseg a színes halaktól. A halk morajlás végtelen nyugalmat áraszt. Este aztán beindul a buli, és fergeteges szórakozóhellyé válik a part.

Mégis inkább Larnakát választod, a török városrészt. Úgy érzed, valahonnan épp feléd száll a ciprusi zene. Hasadban halas meze. Belépsz egy tengerparti mulatóba. Örülsz, hogy csak helyieket látsz. Danos, a tulajdonos, bár a pultban szorgoskodik, elsőként üdvözöl. Barna tekintete jelzi, jó helyen jársz. Szombat este van, a helyi fiatalság kedves mosollyal fogad.

Középen a ritkán használt, patinás kandalló előtt két fiú gitározik. Egyikük adja a görögös ritmust, a másik a lírai, olykor szájharmonikával díszített szólókat. Nem hogy italt rendelni, de még jóformán megszólalni sem tudsz, mert figyelmedet leköti a zene és a hangulat. A ciprusi fiatalok szemlátomást éppúgy kedvelik a buzukis rembetikát és a népdalokat, mint a mai görög rockzenét. Az a néhány szó, amit görögül értesz, nem szerepel a szenvedélyes dalban, mégis sorról sorra érzed, miről szól. Körben az asztaloknál énekelnek, teljes átéléssel eljátsszák a történetet. Először csak az arcokon fut végig a szabadságharcok keserű haragja, az első szerelem bódult mámora, a szabadság és szerelem viharos szenvedélye. Bűvöletedből magadhoz térsz, és isteni ciprusi vörösbort rendelsz, ami újabb ámulatba ejt.

Egy egyenes férfi derbukázik, majd felugrik, és táncra perdül. Tánc? Igen, az. Ismered a görög néptáncot. Na, de ez! Arcán a fájdalom és az öröm temperamentumos hullámzása. Dobbant és a térdén pörög. Még néhányan csatlakoznak. Körben állnak, mintha a gonoszt akarnák kizárni. Mozdulataikat fürkészed. Mind a pillanat szolgája. Danos egy tányértornyot hoz minden asztalra, aztán gitárt ragad. Egyre többen talpon, a hangulat a tetőfokán. Az első tányér a földre „esik”, de a dal és a szívdobbanások hangja elnyeli a csörömpölést. És már mindenki énekel. Talán te is. A tányérok katartikus pillanatokban apró darabokra törnek.

Éjjel három. Folyik a bor. A hangulat nem lankad, a zenekar szünet nélkül játszik. Annyi dal van még, amit el kell énekelni.

Hajnaltájt az ajtóban Danos a sűrű, fekete szakáll felett őszintén mosolyog. Kezet nyújt. Leküzdöd magadban a nyugati európait és mersz barátságos önmagad lenni. Átnyújt egy CD lemezt, rajta ouzós betűtípussal ez áll: „Danos – Cyprus”.

Kilépsz, és a tenger is tárt karokkal fogad. Várj csak! A zsebedben lapuló lemezt tanultad meg lejátszani? Vagy a habok csobognak ismerős dallamokat?